KUTYAKAPARÓ

Kivül-belül szomorú csárda ez A Kutyakaparó, Éhen-szomjan szokott itt maradni A jámbor útazó,

Mert eledelt nem kap, és hogyha csak Rápillant borára, Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszu vékony asztal Nyujtózkodik végig, Feldőléstül erőtlen lábai Már csak alig védik.

Amily hosszu az asztal, mellette Olyan hosszu a pad, Közepe, nem a sok űlés, hanem Vénség miatt horpad.

Átellenben az ágy. Réges-régen Lehetett megvetve; Lefekünni beléje, nem támad Senkinek is kedve.

Fejét egyik vállára bocsátá A pufók kemence, Redők gyanánt tisztes agg homloka Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár, Szavát sem hallani, Szájat ő csak azért tart, hogy legyen Mivel ásítani.

Ilyen a csaplár, a vén Dömötör; Hát a felesége? Ez takaros menyecske lehetett Annak idejébe’.

De az idő a szegény jó asszonyt Megviselte rútul, Noha ötven, ötvenöt esztendőn Még nem igen van túl.

Boglyas fakó haja beillenék Repce-petrencének, És melléje mindjárt szörnyü képe Madárijesztőnek.

Ő sem igen beszél; s ha szól, száját Szidalomra nyitja, Hogy a vármegye a betyárokat Már mind kipusztítja;

Még mikor a világ ezeké volt, Ha nem csordult, cseppent, De ezek híjával a kereset Egészen megcsökkent. -

Odabenn a Kutyakaparóban Igy forog a világ, Ily szomorún, s az ember vidámabb Dolgot kivűl se’ lát.

Ablaka csak egy van, és annak is Üveg csak a fele, Fele pedig ó kalendáriom Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor Az az eső esett, Mely falának kétharmad részéről Levitte a meszet,

S ami rajta imitt-amott maradt, Az egészen sárga, S korommal írt furcsa figurákkal Van telefirkálva.

Pózna végén abroncs a cégére, Ha véle összevesz A szellő, mint az akasztott ember, Oly búsan lengedez.

Jószágból a csaplárnak nem jutott Egyéb egy kuvasznál; A ház végén szundikál naphosszat, Nem árt, nem is használ.

És amilyen maga ez a csárda, Olyan a vidéke, Körülötte a homokbuckáknak Se’ hossza, se’ vége.

A meztelen homokban alig teng Egy-két gyalogbodza, Mely fekete gyümölcsét nyaranként Kedvetlenül hozza.

A harangszó a távol falukból Meghalni jár ide, S az eltévedt madár körülnéz csak S odább megy ízibe.

Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol; Bágyadtabb sugára, Mintha szánakozva tekintene Ez árva csárdára.

A csárdától vagy száz lépésnyire, Kopár dombtetőn fent, Senki által meg nem látogatva, Áll egy régi kőszent;

Ennek is valaki egy kopott tarisznyát Akasztott nyakába, Mintha mondta volna: menj isten hirével, Mit állsz itt hiába!