Van énnekem egy kedves cimborám, Talpig derék, becsűletes fiú; Midőn szomoruságnak szele fú, Vidámság köpenyét akasztja rám.
Ha nemzetem sorsára gondolok, S szivem szorítja fojtó sejtelem: Az én kedves pajtásom ott terem, És szól, hogy ez nem férfias dolog;
Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit, Hogy majd idővel másformán leszen, Az ég kegyébe ismét fölveszen, És, minket árva népet, megsegit.
Ha szerelem bújában epedek, És a lemondás már-már főbe ver, Az én kedves pajtásom nem hever, Hanem jön és szól: ne legyek gyerek.
Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat; Ámbátor az most rám nem is figyel, Ki szerelmem tőkéjét vette fel, Majd megkerűl még tőke és kamat.
S ha eszmetársulatnál fogva itt Eszembe jut borzasztó pénzügyem: Biztat, hogy a szerencse, elhigyem, Számomra is megnyitja markait;
Azt mondja, hogy még megjön az idő, Hol fűtetlen szobában nem lakom, Ha szűk udvarra nyíló ablakom Tábláin a tél dérvirága nő. -
Az én kedves pajtásom így beszél Kimondhatatlan barátságosan, S lelkemnek oly széles jókedve van Bút, bajt felejtető meséinél.
E jó fiúnak egy rosz bátyja van, Igen komor, goromba férfi ő; Ez a rosz bátya mindig közbejő, És fölpofozza öccsét csúfosan,
S tőlem kegyetlenűl elkergeti. Levert kedéllyel ballag tőlem el, De újra jő, vigasztal és ölel A jó fiú, ha szerit ejtheti.
Tudjátok tán, s fölösleges a szó: Ily jóbarátomúl kit bírok én?... Vigasztaló pajtásom a remény, S komor, goromba bátyja a való.
Cookies on Poetry Cove