Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert én azt magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.
Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt,
Az ég felé tartván kezem,
Hogy szívem minden dobbanása érted
És egyedűl érted leszen,
Hogy öröklámpa benne a hüség,
Mely még ott lenn a föld alatt is ég.
S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot,
Mely, mint a villám, érjen el,
S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
Pokolba mártott körmivel,
Ha elfeledlek téged, kedvesem,
Sőt ha rólad csak megfeledkezem.
Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
Jaj, akit ez tart vissza csak.
Én eskü s átok nélkül is örökre
Lelkem lelkében tartalak,
Ott fogsz te állni magas-fényesen,
Mint a tejút a legmagasb egen.
S örök hűségem, oh ez a hüség is
Még a te érdemed csupán;
Hogy szerethetne mást többé, akit te
Megszeretél, dicső leány?
Ki egyszer már a mennybe szállt vala,
Nem látja azt a föld többé soha!