Földre szállt a legszebb angyal Isten engedelmivel, hogy Fölkeresse, megtekintse A legszebbik szép leányt.
Megtalálta. Megszerette. És ezentúl rája nézve Szebb volt a föld, mint a menny, És azért is minden éjjel
Le-lejárt a szép leányhoz. Csillagról csillagra lépett, És midőn elérte már A legalsó csillagot,
Ottan egy hattyúra ült, Egy fehér hattyúra, és ez Hozta őt a lyányka mellé, Aki őt kertébe várta,
S szűz mosollyal fogadá, Melytől a bimbók kinyíltak És az elhervadt virágok Újolag föléledének.
Ottan űltek és beszéltek, Míg a hajnal nem hasadt, És beszédök mindenről folyt, Ami szép és ami szent.
A leányka szemlesütve Hallgatá a fényes angyalt, S ahogy egyszer föltekintett, Annyi bűbáj volt szemében,
Hogy az angyal térdre omlott, És egy csókot kére tőle, És a lyány meg nem tagadta. Milyen csók volt ez!... midőn
Összeért az angyal ajka És a lyányé, az egész föld Megrezzent a kéj miatt, Mintha az csak egy szív volna;
S odafönn az égen minden Csillag egy-egy csengetyű lett, Mely varázshangon csilingelt, S e még nem hallott zenére
A virágok, mint megannyi Tündérek, táncolni kezdtek, És a hold - mivel talán az Elpirult lyány belenézett -
Elpirúla szinte, s tőle Rózsaszínű lett az éj. És az angyal csókja szépen Megfogamzott: a leányka
Anya lett: oly gyermeket szűlt, Oly dicsőet, aminő csak Akkoron születhetik, ha Föld és ég ölelkezék.
Kardot szűlt a lyányka, kardot, És ez a kard... a szabadság. Feljött a legrútabb ördög Sátán engedelmivel,
Fel a földre, hogy meglelje A legocsmányabb boszorkányt. Megtalálta. Megszerette. És ezentúl jobban tetszett
Néki a föld a pokolnál, És azért is minden éjjel Föl-följárt a boszorkányhoz. Tűzokádó hegy torkában
Jöttek össze éjfelenként. Békafejű, kígyófarkú, Lángsörényű, sárkánylábú, Vad fekete paripa
Hozta föl az ördögöt, S a boszorkány, denevérek És baglyok kíséretében, Hórihorgas seprőnyélen
Lovagolva jött elé a Tűzokádó hegy torkába. Ottan űltek és beszéltek, Míg megszólalt a kakas,
És beszédök mindenről folyt, Ami rút s szentségtelen. S szólt az ördög: „Fázni kezdek, Jöszte beljebb, jöszte beljebb,
Le a hegy legfenekére, A tüzeknek őshonába... Hah, még itt is fázom, fázom, Szinte csattog a fogam...
Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!” S ölelkeztek, csókolóztak. Milyen csók volt ez!... midőn Összeértek ajkaik,
A boszorkány s ördög ajka: Összeborzadott a föld, S dörgött, morgott, mintha vészes Felhőket nyelt volna el,
S elkezdett okádni a hegy, És okádta ég felé a Tűzesőt, tűzköveket, És egy láng lett a világ,
Csak a csillagok s a hold Vontak fátyolt arcaikra, Sűrű fátyolt, feketét, Hogy semmit ne lássanak.
S megfogant az ördög csókja, Anya lett s szűlt a boszorkány, Szűlt oly förtelmet, minő csak Akkoron születhetik, ha
Föld s pokol ölelkezék. Láncnak híják a boszorkány Undok kölykét, láncnak híják, És e lánc... a szolgaság.
És a mennynek s a pokolnak Két szülötte, a szabadság S szolgaság, a kard s a lánc, Harcot űz élet-halálra,
Hosszu harcot, hosszu harcot, Elfáradva, nem pihenve. Tompa, csorba már a kard, De a lánc is szakadoz.
Várjunk, várjunk egy kicsit, Megtudjuk már nemsokára: Melyik lészen úr a földön? Melyiké lesz a világ?
Cookies on Poetry Cove