Katonának számüzött balvégzetem, S kétszer élt a szép tavasz a ligeten, A ligeten, oh de nem e szív fölött, Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.
Mégis - bár a léleksujtó vész miatt, Mely emésztő hatalommal rám szakadt, Keservesen megsiratni van okom - E két tavaszt megsiratni nem fogom.
Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet Tőn enyémmé mindörökre tégedet; S nem két évet, volna kettő életem: Érted adnám mind a kettőt szívesen.
Én tudom, mit érsz te nékem, jóbarát! Jó, minőt az isten többé sosem ád; Te valál, ki vélem híven felezéd A nyomornak végső falatkenyerét.
E falattal nékem adtad lelkedet, E falattal lelkünk összeköttetett; És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő, Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.
S amint nincs hely, sem erőszak, sem idő, Szent frigyünk szép kötelét eltéphető: Nincs is ember, aki oly két szívre lel, Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.
Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett, Minket egy csillagnak fénye vezetett, Még szerelmet is egy lénynek áldozánk - Néked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!
Oh, midőn a két közember homlokát Néma bánat mély redői ráncolák: Aki látta, nem gondolta, jól tudom, Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!
És ha néha jobb időkben a pohár Bútemetni köztünk kézről kézre járt: Ott is a hon éltetését zengte szánk, Ott is a hon megvetőit átkozánk.
Messze vagy most, messze tőlem, jóbarát! De ne nyomd el a reménynek szép szavát, Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor, Hol szivünk hév ölelés közt összeforr.
S él az isten, s tudni fogja, hogyha él: Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél; Él az isten, aki annyi bánatért Tán megadja akkor a várt pályabért.
Cookies on Poetry Cove