Skip to content
1823–1849

JÖVENDÖLÉS

Sándor Petőfi

„Mondád, anyám, hogy álmainkat Éjente festi égi kéz; Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet, Nem fejtenéd meg, mit jelent? Szárnyim növének, s átröpűltem A levegőt, a végtelent.”

‘Fiacskám, lelkem drága napja, Napomnak fénye! örvendezz; Hosszúra nyujtja élted isten, Álmodnak boldog titka ez.’ -

És nőtt a gyermek, lángra lobbant Meleg keblén az ifjukor, S a dal malasztos enyh a szívnek, Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja, Lantjának adta érzetét, S dalszárnyon a lángérzemények Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének, Lehozta a hír csillagát, És a költőnek, súgarából Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze; S mit a költő a lantnak ad, Szivének mindenik virága, Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng, És ő a lángban martalék; A földön őt az életfának Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon, Sok szenvedésnek gyermeke, S hallá, mit a szülő bus ajka Kínjának hangján rebege:

‘Halál, ne vidd el őt karomból, Ne vidd korán el a fiut; Soká igérte őt éltetni Az ég... vagy álmunk is hazud?...’

„Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő-fiadnak. Anyám, soká, örökkön él.”

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.
JÖVENDÖLÉS · Sándor Petőfi · Poetry Cove