Jött a halál, hogy elsöpörjön minket A föld szinéről, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkéből Azt sátándühhel a gonosz király.
Tombolt a vész irtóztató erővel A végitélet végórájaként, És ím mi élünk még és nem halánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törénk!
Él a magyar még, áll a hon, s hol egykor Olyan halotti volt a hosszu csend, Minő zajt üt most ott a harcoló kard! Minden csengése egy világra cseng!
Oh népem, eddig önmagad se tudtad, Hogy létezel, s most tudja a világ: Utósó voltál, s íme a legelsők, Most még ők is bámulva néznek rád.
Melyik magyar nem szégyenlé előbb hogy Sors átkából magyarnak született? S melyik nem büszke most reá, hogy isten Kegyelméből e nemzet tagja lett?
Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra, Mint bárki más, méltóbb vagy igazán; Oh hol keressek, hol lelek virágot, Dicső fejedre illőt, szent hazám?
De béfejezve nincsen még a munka, Amelyet néked béfejezni kell. Csak félig van még a csomó elvágva, Mit szét kell vágnod kardod élivel.
Majd akkor illet a koszorú téged, Ha e munkát végkép bevégezéd, S akkor nem én foglak megkoszorúzni, Hanem az egész nagy emberiség!
Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg, Hogy állanál meg pályád közepén? Félútadon vagy, fölértél a hegyre, S könnyű már annak, aki völgybe mén.
Elő, elő a zászlóval, kezedben, Egész Európa te utánad jő. Te vagy, hazám, most a világ vezére... Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!
Cookies on Poetry Cove