Miért szeretsz te engemet, Kit annyian gyülölnek? S én, aki annyit gyűlölök, Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom... Nem, nem barátom!... megbocsáss, Hogy e gúnynévvel illetélek; Mert a jelenkor gyermekének
E szó „barát” csak gúnyolás. Percenként jobban-jobban el- Sötétül láthatárom, De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom... Hisz annál fényesebb a csillag, Minél sötétb az éjszaka. Tudom, mert a szív mondja nékem:
Te lész sötét, kietlen éjem Hamvadhatatlan csillaga. Nem hiszek én már senkinek, Nincs senkiben bizalmam,
Mert életemben sokszor, ah, Oly sokszor megcsalattam. Bizalmam várát fölgyujtották, Ledöntötték az emberek;
Romjai között egy ép oszlop van: Te állasz ott... csak te... magadban... Téged le nem dönthettenek. Szentül hiszem, ha a világ
Elfordul is szivemtül, Ha a világnak ajakán Rám átkok átka zendül: A te ajkadról akkor is még
Reám csak áldás lebben el... Ha az egész világ egy kéz lesz, Mely eltaszít, miként dögvészest: Kezed még akkor is ölel.
Tudom, hogy így tesz a világ, Hogy így fog tenni vélem. Fejemre köveket hajít, Míg éltemet leélem.
S hóhéraim, ha halva fekszem, Agyonveretve, egykoron: Koporsómhoz majd odalépnek, S melyet elébb megkövezének,
Babérral födik homlokom. Oh e babér, amellyel a Világ magát gunyolja, Ez a babér, ez a babér
Velőm égetni fogja. De nem soká tart égetése... Te, lelkem megmaradt fele, Hozzám te szinte eljövendesz,
És koszorúmra könnyet ejtesz, S eloltod lángjait vele.
Cookies on Poetry Cove