IDA

„A kárhozat örök tüzére! Ez iszonyú, ez ördögi; Tegnap mondá a lány az esküt, S ma csapodáron megszegi.

Inkább hivém, hogy ... eh pokolba Veled, gyötrő emlékezet! Mely véremnek minden cseppjét Kígyófulánkkal mérgezed!

Kiirtva lészen mindenestől A mult, s további életem Vad szenvedélyek tengerének Hullámzajába temetem.

Lerontom a hűség oltárát, A vestaláng hamvadjon el, Melyet szívem meleg vérével Dőrén táplála e kebel.

Egyhez lekötni éltet, üdvet, Ah balga ábránd, balga hit! Ezer a lány, ezerrel osztom, Jövőmnek lepkenapjait.”

S mit a kétség setét betűkkel Jenő szilaj lelkébe írt, Rohant követni, hogy itt találjon Égő sebére egy kis írt.

Rejtett zugolynak éjjelében, Miként rém áll a bűntanya, Zord réme a szelíd erénynek, Nemesb érzelmek zátonya.

Az éjtakarta bűntanyának Maszlagvirági, bor s leány: Jenőnek ajkán függ a kancsó, Jenő függ lánynak ajakán.

„Leány, szép Ida! csókod édes És részegítő s lángmeleg, S mi csillagtűz az éjszemekben! Idám, én megszerettelek.

Az üdvre! melynek édenéből A hűtelenség kilöke, Te vagy a szépségek szépsége, Te vagy az isten remeke!

S te itt e barlang zordonában Lappangva élj, mint éjmadár! Nem úgy leány, rád kincs halmai És csillogó palota vár.

Ne add nekem hűséged eskét, Nem kell az eskü énnekem, Én minden csókod, ölelésed Arannyal dúsan fizetem.

Kincsért szerelmet, s így egymásnak Nem tartozandunk semmivel, Egy csókot még, egy hosszut, édest És most ha tetszik, ám jövel!”

Szép Ida, kincsek gazdag asszonya, Szép Ida lakja, tündöklő terem, S Jenőnél aki volna boldogabb Nincsen halandó a földkereken.

Ott szívja ő az élet gyönyörét A legszebb lánynak édes ajkiról, S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár, Igy fél-enyelegve fél-epedve szól:

„Szeretsz-e lányka?” ‘Nem úgy úrfi, nem, Mi arra jól tudod nem alkudánk - Mond a leány pajkos negédesen - Irántad szűmben nincsen semmi láng.

Én és szeretni - balga gondolat! Hát olvadozott e szív valaha? Ne álmodozzál, álmod hasztalan, Szeretni, hidd, én nem foglak soha!’

„Az ördögökbe - el tehát veled!” - E gondolat ragadja meg Jenőt, - De szól szivében a mély szerelem: Nem, én nem tudnám nélkülözni őt.

És újra nyájas és újra veszteget, Reá halmozza roppant kincseit, Talán idő, talán újabb arany, Márvány-leány, te, mégis, fölhevít!

Szegény fiú! eljártak az idők, De szép reménye mind hiába van, A lány mint éjszak szüntlen oly hideg S az ifju birtok- és vagyontalan.

„Bucsúzni jöttem, Ida! Bucsúzni kedvesem, Hagyj szép szemedbe még ez Egyszer tekintenem.

Gyúlaszd még egyszer e szűt Csókodnak lángival, Mely nemsokára úgyis Bánat között kihal.

Kihal s miattad Ida Fog elhamvadni majd, Az üldözött nem bírja már E nagy szerelmi bajt,

Te drága érzéketlen, Te most is szeretett, Isten veled örökre, Idám, isten veled.

Hosszú lesz bujdosásom, Hosszú és sivatag, Mig lábaim elvégre A sírba botlanak.”

És szólna még tovább is A búcsuzó talán; De hévvel megszakasztja Bucsúját a leány.

‘Nem ifju, menni nem fogsz, Neked maradni kell, Igen, te fogsz maradni, Én, én... én megyek el.

És most a búcsuóra Végpillantásiban, Szabad legyen kimondanom, Mi szűmben rejtve van:

Szerettelek s szeretlek, Égőn szeretlek én, Egy Aetna lángol érted Szivemnek fenekén.

Tudom, szived lángola, De én a kéjleány, Mint vágyakodhatnám a Legtisztább szív után?

Eloltani ohajtám Emésztő lángodat, S elzártam oh előled Érzett világomat.

Im, kincsed, gazdagságod, Amellyel halmozál, Fogadd, fogadd oh vissza, Még érintetlen áll.

S vedd még ez egypár könnyet Szelíd emlék gyanánt, Vagy jobb felejtsd örökre A bűnös kéjleányt.’

S tovább nem szólhat Ida - Ellágyult érzete, Éjfél-sötét szemébe Könyűket szöktete.

És mindkettő maradott S rövid idő után Oltár előtt az ifju, Oltár előtt a lány.

S tán mondanom nem is kell Hogy ifju és leány Hűséget esküvének Oltárnak zsámolyán.

S az esküt nem zavarja A bús emlékezet. A megtisztult kebelnek Díja: hű érezet.