Szent borzalommal nyujtom ím feléd
Nem földi kéjtől reszkető kezem,
S enyém vagy-e? valóban az enyém?
Nem álmodom-e? félve kérdezem.
Ó nem, nem álom! hallom hangjaid,
Az andalító édes hangokat,
És arcaidnak látom líljomát,
És itt pihensz, hol hév szivem dagad.
Mennyit nem küzde a balsors velem,
Mig valahára mégis engedett,
Mig a dicső percet megérhetém,
Hol sajátomnak mondlak tégedet.
Sajátom vagy! s e boldogságomat
Kinek, vajon kinek köszönhetem?
Isten megáldja kedves verseim!
Ők, ők szereztek meg téged nekem.
Engedd, hogy még egyszer nézzek reád.
S szorítsanak szivemhez e kezek!
És most... és most... jer a zsebembe, pénz,
S menjünk, először is csizmát veszek.