Hol vannak a hellenek és hol a celták? Eltűntenek ők, valamint Két város, amelyet A tengerek árja benyel,
Csak tornyaik orma maradt ki a vízből... E két torony orma: Homér s Oszián. Koldús vala az, Királyfi emez. Mi különbség!
De egybe’ hasonlatosak: Mindketteje vak volt. Szemfényeiket tán Lelkök lobogó tüze, önnön
Dicsőségök ragyogása vevé el? Nagy szellemek ők! ha varázskezeik Érintik a lant idegét, Mint isten igéje, világot
Alkotnak az ember elé, Mely bámulatos szép És bámulatos nagy. - Halljátok Homért?
Dalában a mennyei bolt Egy csendes örömnek örök mosolya, Ahonnan a hajnali bíbor S a déli sugár aranya
Oly nyájasan ömlik alá A tengeri szőke habokra És bennök a zöld szigetekre, Hol istenek űzik az emberi nemmel
Boldog vegyülésben Játékidat, oh gyönyörű szerelem. S látjátok amott Osziánt? Az éjszaki tenger örök-ködü földén
Vad szikla fölött viharokkal együtt Harsogja dalát az alaktalan éjben, És feljön a hold, Mint a lemenő nap,
Oly vérvörösen, S zord fénybe borítja a rengeteget, hol Bolygnak seregestül A harc mezején elesett daliák
Bús szellemei. Minden mi világos, Minden mi virágzó Dalodban, oh koldusok őse, Homér!
Minden mi sötét, Minden mi sivár Dalodba’, királyi utód, Oszián! - Csak rajta, daloljatok egyre,
Verjétek a lantot, az isteni lantot, Homér s Oszián! Eljőnek az évek Századjai s ezredei; letipornak
Mindent könyörtelenül, oh, de Ti szentek vagytok előttök; Mindenre a sárga halált lehelik, Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld!
Cookies on Poetry Cove