Volt egy lovag, kinek nem volt hazája, Mert rajtütének ellenséges népek, És pusztulás lett, mit hozának rája Komor fényében a csaták tüzének.
Komor fényében a csaták tüzének Piroslott a lovag hős arca szinte S piroslott vére, melyet bőven önte Megmentésére a hon életének.
De hasztalan folyt a lovagnak vére; Ő megmaradt és honja véget ére. S a hontalan lett fának eltört ága, Mit a fáról a fergeteg törött le,
S mit ez most kerget a széles világba. Midőn a felhő ott szállott fölötte, Ahol volt a ledöntött hon határa, Megállott és letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja A földre, mely holt nemzetének sírja; Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet Elvesztett mindenéből még megtarta:
S ezt tékozolni másra nem akarta. - Megindult és ment tompa búja mellett, Mely árny képében őt folyvást kisérte. Midőn kifáradt már a bujdosásban:
Csöndes vidékbe megpihenni tére Egy idegen nép távol országában. És gondolá azt is, hogy őt halála, Ha egy helyen lesz, hamarabb találja;
S ha ráhull a halál fehér virága, Beteljesűlve minden kívánsága. Ezt várta ő a csendes zárt vidéken, Hová fáradtan megpihenni tére,
S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen, Hogy a vidéknek vált bámult diszére. De ő a lyányka szépségét nem látta, Semmit sem látott, csak romját honának;
Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka Tekintetének csillagos világa, S tekintetei mi lángolók valának! Igy a leányka napjai folyának,
S arcára halvány liljomot föstének Gyötrelmei a szólni nem merésnek; Mert mit mondhatna a fényes lovagnak, Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De pórszülőknek egyszerű magzatja? - És a vidéket még egy ifju lakja; Szegény fiú, a legszegényebb szolga, Tengődve éli nyomorú világát,
Kit tán megölne sok fárasztó dolga, Ha nem láthatná néha a leánykát; A titkon bámult lyányka láthatása Fogyó erője meghozó varázsa.
Fél rágondolni, hogy kérjen szerelmet A pór, de gazdag szülők gyermekétől, Ő, akinek ha jut száraz kenyérből Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.
S ő mégis boldog, és azzal beéri, Hogy a leánykát messziről kiséri. És a lovagnak kondult a nagy óra, Mely e világból őt egy másba vitte,
Ahol bitor kény mennykövit nem szórja Az ártatlanság népének fölötte. Letették őt az anyaföld ölébe; Követ nem tettek a halom fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja ellen... Miért is volna kő? a lyányka szíve, Halála által kő lett, érzéketlen; S ha nincsen érzés a szív birtokában,
Az ember mit keressen a világban? Nem volt a lyányka sem sokáig földi. Lefekvék, honnan senki fel nem költi. És a szegény, az árva, árva szolga,
Tüntén egyetlen gyönyörűségének, Az élet terhét hogy viselte volna? Végét vetette terhes életének. Az éjszakának sírnyitó felében
Fölkél a szolga, és a helyre mégyen, Hová temették a kedves leánykát; Akarja látni élte szép bálványát. De a leánnyal nincs találkozása,
Mert a leány a sírból szinte eljár, Hogy a lovagnak szellemét meglássa, S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár; Mert a lovag száll messze, messze tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még hazája?
Cookies on Poetry Cove