Eszmélet nélkűl ott függ tündéri varázsán
Dalma, szivében öröm, bú, kin özönje csatáz;
Most mosolygva bibor bimbót tör, sárga hajának
Illeti fürti közé s illan iramva megint...
Róza, ne fuss! ne siess! ah várj, egy pillanatig csak
Lásson az ifjú még mennyei álmak ölén.
Ő megyen, és Dalmát pusztító lángok emésztik,
Hőn lobogó szerelem féktelen árjaiban.
Napjai így mulnak. Jő a lány gyakran elébe:
Haj! de mit ér? iszonyú! nem viszonozza hevet.
Lészen-e, Róza! idő, melyben lágyulva szerelmed
.... csókjai közt Dalma tüzének...