ERDÉLYBEN

Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!

Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősirást az égiháború. Egy nemzet és két ország hallja meg, Mi bennem eddig titkon forra csak,

S amit keblemből mostan kiröpítek, Mint a volkán az égő köveket. Az forra bennem, az fájt énnekem, Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy

E kétországos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemű, a lángszemű harag.

Oh e vadállat hányszor verte el Magányos éjim csendét, amidőn Besüvöltötte puszta lelkemet! - Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,

Hogy szétrepesszük a szent levelet, Mit diadalmas őseink írának, Szivök vérébe mártván kardjokat? Kettészakadtunk, és a szép levélből

Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja. Lábbal tiportak bennünket. Könyűket És jajkiáltást küldöttünk az égbe,

De panaszunkat az be nem fogadta. A rabszolgákat nem hallgatja az meg, Mert aki jármot hágy nyakába tenni. Méltó reá, hogy azt hurcolja is,

Míg össze nem dől a korbács alatt. Tartottunk volna össze: a világ most Tudná hirünket, nem volnánk kizárva A templomból, hol a nagy nemzeteknek

A tisztelet tömjénét égetik. Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel

Történetünknek sötét lapjait. A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha

A porszemekből szikla alakúl: A fergeteg sem ingathatja meg! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, Amit mondtam, nem új, de szent igaz.

Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielőtt

Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre A nagy világnak minden részibe, És soha többé meg nem leljük egymást. Iparkodjunk. A század viselős,

Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai. Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendő óriásokat.

Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! Ki legelőször nyujtja ki kezét, Azé legyen a hála s a dicsőség;

S ki elfogadni azt vonakodik? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sirunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink,

Kiket örökre megnyomoritánk!