A Kárpátoktul le az Al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva nemzetem te, Mit vétettél, hogy így elhagytanak, Hogy isten, ördög, minden ellened van, És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább Gazúl, őrülten a zöld ágakat? Azok, kik eddig e fa árnyékában Pihentek hosszu századok alatt.
Te rác, te horvát, német, tót, oláhság, Mit marjátok mindnyájan a magyart? Török s tatártól mely titeket védett, Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek hiven, ha A jószerencse nékünk jót adott, S felét átvettük mindig a tehernek, Mit vállatokra a balsors rakott.
S most a hála!... vétkes vakmerénnyel Reánk uszít a hűtelen király, S mohó étvággyal megrohantok minket, Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók, De a magyar még nem halotti test. Nem, istenemre nem! s hajnalt magának Az égre a ti véretekkel fest.
Legyen tehát ugy, mint ti akartátok, Élet-halálra ki a síkra hát, Ne légyen béke, míg a magyar földön A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rossz szívetekből A vér utósó cseppje nem csorog... Ha nem kellettünk nektek mint barátok, Most mint birókat, akként lássatok.
Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen, Mely birtokodra s életedre tör. Föl egy hatalmas, egy szent háborúra, Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának Velünk, és mostan egy év ölne meg? Oroszlánokkal vívtunk hajdanában, És most e tetvek egyenek-e meg?
Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe Világhódító híres őseid. Egy ezredév néz ránk itélő szemmel Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is Leszünk, mint voltak e nagy ősapák, El fogja lepni árnyékunk a sárba És vérbe fúlt ellenség táborát!
Cookies on Poetry Cove