Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint
A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?
Meddig nyűgöz Amor kinos lánca? Endymionnal
Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?
Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,
Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod:
Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,
Föltészi a sziklát hegy tetejére, Sysiph,
Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csillapszik:
De hidegen marad a lánynak örökre szive.
S érette, ah boldogtalan én, mindegyre hevülök,
Keblem Vesta-tüzét nincsen eloltni erőm.
Égj, szivem, hát, égj mint forró Hyperiona nyárnak,
Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.
Hervadok én is majd, s hervadván enyhre találok,
Ha tovaszállt lelkem Lethe özönébe merűl.