Mindent tevél, amit szabad És amit nem szabad, Hogy visszatartsad ellened Szegűlt leányodat;
Bekeriték őt apai Tekintélyednek falai, S úgy volt ármányaid között, Mint hálóban a hal,
És fenyegetted haragod Gyilkos villámival... És mégis elment gyermeked Az ifjuval, kit szeret.
Mi volt forrása tetteid Sötét folyóinak? Tán a szülői aggalom A jövendő miatt?
Ez volt a szép palást, amely Rút önzésed takarta el. Árúnak tartád gyermeked, S rá alkuvál is már...
Szeretném tudni: mennyiért Kérték s mi volt az ár?... Vásárra vitted, tehetéd, Mert hisz te adtad életét.
Te legalább ezt gondolod. Hah, milyen lázitó, Mily iszonyú tett volna ez, Ha nem voln’ olyan ó,
Ha minden istenadta nap Meg nem történnék újolag. Van embervásár, szinte van Ott túl a tengeren,
De az adó-vevő fehér, S az áru szerecsen, Mig itt minálunk az apák Magzatjaikat árulják.
Igy cselekvél te is... vagy mondd Hazugnak szavamat, Tégy tanuságot róla, hogy Szeretted lyányodat,
Beszélj!... egy hangod sem lehet, Melymegcáfolna engemet. Midőn ármányod szétszakadt, S leomlott minden gát,
S az ifju végre elvivé Magával a leányt, Annyit se’ mondál nékiek: Vajon lesz-e mit ennetek?
Levontad rólok kezedet, Ugy távozának el, Bár meggyőződésed vala, Hogy első, akivel
Találkoznak, a nyomor lesz, S majd el sem hagyja őket ez. De szép hited, tisztelt apa, Tudd meg, nem teljesűlt,
S ha tán a szükség egykoron Reájok nehezűl, Te lész utósó, akinek Segélyeért könyörgenek.
S ők boldogok, (érdemlik is Sok szenvedésökért!) Oly véghetetlen boldogok, Hogy hozzájok se’ fér
A gyűlölség és a harag, Hogy néked megbocsátanak; S kivánják: légy boldog te is!... De bár kivánjanak
Neked minden jót, hasztalan; Mert ki elhagyja csak Egy pillanatra gyermekét, Örökre elhagyj’ azt az ég.
Cookies on Poetry Cove