Megénekellek!... de te lész oka, Ha énekem tán szabadon nem szárnyal: Lerészegítéd szomjas lelkemet Művészetednek édes italával.
Megénekellek... ámbár vakmerőség Igy fölhangolni kis nádsípomat. Legyen mentségem, hogy amilyen gyönge, Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad.
Gyakran nem érti emberét a kor; Nagyot teremt nagy lelke erejébül, És ez bukása! népét fölviszi Olyan magasra, honnan az leszédül.
Még jó, ha költőt ér e balszerencse, Az ész holt fénye egykor föllobog, S feltámadását fogják ünnepelni Világosabban látó századok.
Egészen más a színész végzete. Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen - Ez a jelen; csak erre számolhat, Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.
Ha a jelennek biztos fövenyébe Le nem bocsátá híre horgonyát: Elmegy nevével az idő hajója, És menni fog az örökléten át.
Vakon mért tartja a sors korodat, Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze! Avagy - kivéve egy-kettő talán - Méltányolólag, lelkesedve néz-e?
Születtél volna boldogabb hazában, Hol érdemeknek kedvezőbb az ég: Dicsőségednek fényes ragyogása Egy félvilágra elsugárzanék.
Eljőnek ők, és néznek hidegen, És tőled egyre csak nagyot kivánnak; Nem értik azt ők, mily kis száma van A sikerűlés remek órájának.
A költő ír, csak hogyha kedve tartja. A képiró, ha kedve tartja, fest... És a szinészt befogják az igába, Habár halállal sujtja őt az est.
S mit szóljak arról, aki ellened Viseltetik rút, pártos szenvedéllyel? Ki koszorúd, mit néhányan fonánk, Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel?
Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van; Hogy is ne volna?... magyarok vagyunk, A párt, a párt és mindörökké csak párt Sok század óta átkos jelszavunk. -
S mindekkorig te el nem csüggedél, A zsibbadásnak terhe nem lepett meg, Hogy ily kevés, ily kétes bére van Sok átvirasztott, puszta éjjelednek.
De nem, jutalmad nem fog elmaradni! Megtisztuland az érzet és az ész, És eljövend a méltánylás idője, Midőn mindnyájunknak kedvence lész.
Cookies on Poetry Cove