„Drága orvos úr!” szólék eszemhez,
„Látogassa meg csak szívemet;
Látogassa meg, kérem... roszul van...
És gyógyítsa ki, ha még lehet.
Nagy bizalma van szivemnek önben,
Mert ön már többször segíte rajt.
De siessen, kérem, csak siessen,
Még talán elűzheti a bajt.”
És az ész, ez a jó háziorvos,
Nem késett, hanem lesietett,
És megrémült és fejét csóválta,
Meglátván a vérző beteget;
S így kiálta föl: „Fiatalember,
Mit cselekszik ön, az istenért?
Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál -
Mért is nem vigyáz magára, mért?
De legyünk csak egy kis türelemmel,
Még talán... talán segíthetek.”
Szóla, és a sebet megvizsgálván,
Abba balzsamot csepegtetett.
„Ah!” felelt a szív, „ön a reménynek
Balzsamát használja?... hagyjon föl...
Kínom szörnyü... gyógyuljak, vagy haljak!...
A reménység sem gyógyit, sem öl.”