Ugyan még meddig zengitek, Ti holdvilágos emberek, A régi kort, Mit elsodort
Hullámival már az enyészet? Mikor rontjátok le a fészket, Mit várromokban raktatok, Hogy ott versenyt huhogjatok
Vércsékkel és bagolyfiakkal? Milyen kisértetes ez a dal! - S dalolnak egyre még, És szemeikben ég
A lelkesűlés lángja Vagy a bánat könnyárja. Ál lelkesűlés, gyáva könnyek! Miket nekik meg nem köszönnek. -
Tudjátok-e, mik vagytok, Kik a multról daloltok? Halottrablók! Halottrablók!
Sírjából fölássátok A holt időt, Hogy őt Babérokért árulhassátok.
Én nem irígylem koszorútokat; Penész van rajta és halotti szag! Sínlődik az emberiség, A föld egy nagy betegház,
Mindegyre pusztít a láz, S már egy egész ország esék Áldozatául, És több elájul;
S ki mondja meg: Hol ébrednek föl majd e nemzetek, Ezen-e vagy a másvilágon, Muló-e vagy örök az álom? -
De ím a bajnak közepette Fiait az ég el nem feledte, Megszána minket nagy fájdalmainkban, Orvost küld hozzánk, és ez útban is van,
És már maholnap meg is érkezik, Midőn hóhérink észre sem veszik. - Tiéd minden dal, minden hang, Melyet kezemben ád a lant,
Te lelkesítesz engemet, Tenéked ontom én könyűimet, Én tégedet köszöntelek, Te a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő! És ti elkésett dalnokok, Hallgassatok! Hallgassatok,
Bár lenne oly szívszaggató S egyszersmind oly szívgyógyitó, Mint csalogányé, szavatok. A csalogány az alkony madara,
Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg; Most a világnak Nem csalogányok,
Hanem pacsírták kellenek.
Cookies on Poetry Cove