Buda várán ujra német zászló!
Hova legyek lelkem haragjától?
Arcunk piros, de nem zsarnok-vértül!
Hanem saját szivünk szégyenétül!
Egy kezünkön rajt van a lánc ismét;
Várjuk-e, hogy amazt is lekössék?
Hogy megint a régi nóta járja,
En kinunkra, világ csufságára?
Kár azoknak a szabadság kardját
Kézbe venni, kik csak azért tartják,
Hogy a zsarnok a porig alázza,
S száradjon rá vér helyett gyalázat.
Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet,
Téged isten nem arra teremtett,
El onnan a csatatérrül, lódulj,
Messziről nézz csak rá, a kuckóbul!
Ha urad jön, térdepelj le szépen,
S csókold meg a korbácsot kezében,
S várd el békén, míg reád halált szól,
És kirúg a nemzetek sorából!
Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép,
Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép?
E rettentő gondolatra fel kell
Állandod, habár a sírban fekszel.
Azt hiszem, hogy ami most levágott,
Balsorsod volt és nem gyávaságod,
S ha a balsors csüggedést nem hoz rád,
Elszegődik a szerencse hozzád.
Új erővel és új bátorsággal
Álljunk szembe ama haramjákkal;
Szent az ügyünk, velünk van az isten,
Vagy velök sincs, ha mivelünk nincsen.
Dobogjatok szíveink kevélyen,
Diadalmunk előérzetében!
Pirulj, arcunk, pirulj zsarnok-vértül,
És ne saját szivünk szégyenétül!