BÚCSÚZÁS

Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt! Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes

S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény,

Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni. Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már

Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét, Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót S mely rosszat tettek, mi csatákba’ valának

És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd. Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja! S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink!

Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon, Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket? Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek!

Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze, Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön! Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral A tudományokban jártassá tenni akartál

Bennünk’, vedd végső együttlétünkben ezen pár Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled! S ti kedves helyek, ahol számt’lanszor mulatoztunk Vagy nagy körbe’ leülve, vagy a labdát veregetve

És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel! S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel

Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre, Másik amárra megyen születése helyére, holottan Hány örömek várják édes szüleinknek ölében!

Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most

Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre,

Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt, A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén. S most társim! miután végét már érte a munka, Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk,

Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!