Skip to content
1823–1849

BE SZOMORÚ AZ ÉLET ÉNNEKEM..

Sándor Petőfi

Be szomorú az élet énnekem, Mióta eltemették kedvesem! Csak úgy lézengek, mint az ősz virága, Mely minden szellő érkezésivel

Egy-egy megszáradt szirmot hullat el, S mely csüggedt fővel kimulását várja. A fájdalom gyakorta megrohan, Mint éhező vad, mérgesszilajan,

S éles körmét szivembe vágja mélyen. Kiáltok a sors ellen átkokat, Amely az embernek mennyet mutat, Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.

Legtöbbször csendes, néma bánatom; Élek? nem élek? szinte nem tudom. Jön és megszólít egy-két jóbarátom; Beszédeikre ritkán felelek.

Örültem egykor, hogyha jöttenek, Most, hogyha mennek, szívesebben látom. Gyakran bolyongok föl s le céltalan, Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? -

A drága kislyány sírhalmához érek, Édes remény tart ottan engemet; Remélem, hogy majd szívem megreped... Mért csalnak mindig, mindig a remények!

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.
BE SZOMORÚ AZ ÉLET ÉNNEKEM.. · Sándor Petőfi · Poetry Cove