Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt? Igen, sírbolt, amelyben a föld, Ez óriás koporsó fekszik. És ott fejem fölött az a fény
A nap? vagy a sírbolti lámpa? Igen, sírbolti lámpa, melynek Bágyadtan pislogó sugára Sötétségét a síri éjnek
Halvány piros-sárgára festi. S mily hallgatás!... de, hah, mi zendül A némaságnak közepette? Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
A férgek rágják a koporsó Behunyt szemű, hideg lakóit. Igen, behunyvák a szemek mind, Melyekben egykor szerelemnek
S gyűlölségnek szikrája lángolt, S amelyekből oly undorítón Nézett ki, mint a kéjleányok A bordélyházak ablakából,
A gőg, irígység, elbizottság, A megvetés, alázatosság. Behunyvák a szemek, s hideg már A szív, e kis pokol, amely száz
Meg száz ördögnek volt tanyája, Hol a bünök máglyája égett Kihamvadatlan lángolással. Hanem már mindeneknek vége.
Alszik már a becsűletorzás, Barát- s honárulás, s egyéb szörny, S amely őket nyomban követte, A lelkiösmeret marása...
De ez nagyon régen halt már meg, Az újabb kornak nemzedéke Ismerte ezt csupán hiréből.- Mindennek vége. Minden alszik.
Becsukva a szem. Hűlve a szív. Csak én magam vagyok még élő A sírbolt roppant üregében, S tünődöm, egy vendégre várván,
A késedelmező halálra. Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy Megbirkozom veled s legyőzlek? Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő kebellel Dacoltam sorssal és világgal. Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak. Hagyom magam. Erőtelen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.
Cookies on Poetry Cove