Feküdjetek
Már le,
Emberek!
Vagy ha jártok,
Halkan
Lépjetek.
Lábujjhegyen
Lassan
Járjatok,
S durva zajt ne
Üssön
Ajkatok.
Tisztelni kell
A gyászt,
Mert az szent...
Éj, a gyászos
Ifjú,
Megjelent.
Kedvese volt,
És az
Meghala;
Azért gyászol,
Szegény
Éjszaka.
Csendesen a
Földre
Leborúl,
Hull a fűre
Könnye
Szomorún.
Most egyszerre
-Vajjon
Mi dolog? -
Búsan bár, de
Mégis
Mosolyog.
Im, sírjából
A hold
Feljöve:
Holt kedvese
Halvány
Szelleme.
Találkoznak
Édes
Keservvel,
Ölelkeznek
Kínos
Gyönyörrel.
És beszélnek...
De ki
Tudja, mit?
Amit senki
Nem sejt,
Nem gyanit.
Nem is volna
Ezt jó
Tudnotok,
Mert e beszéd
Örök
Nagy titok.
Csak az őrült
Hallja,
Amidőn
Rá a lázas
Rémes
Óra jön;
S a haldokló,
Ha már
Csak egy-két
Pókhálószál
Tartja
Életét;
Még egy hallja,
Még egy
Harmadik:
A költő, ha
Ébren
Álmodik,
A merengő
Költő
Érti még
Ama szellem-
Hangok
Rejtelmét,
De nem szólhat
Róla,
Ne kérdezd...
Elfelejti,
Mire
Fölébred.