Avvagy én már soha meg nem nyugszom?
Mindörökké tart e lelki harc?
Oh leányka, e véget nem érő
Kínozással, mondd, hogy mit akarsz?
Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem,
Pedig én meg nem bántottalak;
Vagy talán az megbántás előtted,
Hogy szeretlek, hogy imádalak?
És ezért kell oly sokat szenvednem,
Oly sokat, amennyit csak lehet!
Szívemet megvesztegetted, lyányka,
Hogy örökké verjen engemet.
S ezelőtt még, ha reggeltül estig
Gyötörtettem is a kínpadon:
Az enyém volt a pihentető éj;
Most sem éjem többé, sem napom!
Mint galamb száll én felém az álom,
De reám nem édesgethetem:
A galamb félénk madár... tovább száll...
Elriasztja dobogó szivem.
Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek,
Csendesítsd le e vad pártütőt,
Nehogy egyszer a kétségb’esésnek
Óráján keresztüllőjem őt!