Csendes magányból a mézeshetek után Ujra belépek a nagyvilág zajába, Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután Kedélyemnek fejér köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban, A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél, Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban, Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.
Üdvezlégy másodszor!... a tavasz tarkállott, Amidőn először látogattalak meg, Most bús egyformaság födi a világot, Bús egyformasága a mogorva ősznek;
De e ború, ámbár eddig egyetérzék A természettel, most nem sérti kedvemet, Hisz magammal hordom a tavasz egy részét, És a legszebbik részt, kis feleségemet.
Ime feleségem... hej be szép az élet, Mikor az ember így másodmagával van, Akármit huhognak, akármint itélnek A magányos baglyok, szomorú odvokban.
Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, Be vagyok kerítve egy kis karikába, De mért kivánkoznám ki e karikából, Midőn minden gyönyör ide van bezárva?
Én azonban vizet hordok a Dunába Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked; Föl van írva szinte sorsod csillagába Ragyogó betűkkel: boldog házasélet...
Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked! Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan, S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket, Hogy hallgatni még az idő is megálljon;
Igy csaljunk meg ezt a vén hajdút, ki engem Hej, maholnap megint a dologra kerget... Egykor a hírvágyat hátamra űltettem, S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.
Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz, Hogy munkába öljek napot és éjszakát! Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz, Aki a sátánnak elalkudta magát.
Tudom, a feledés, mint az éhes kánya A megölt madárral, elröpűl nevemmel, Tudom, hogy siket a magyarok hazája, S mégis énekelek, mert énekelnem kell.
El fogják feledni nevem s bár felednék Hamar! ugy szeretném túlélni híremet: Akkor aztán ismét a magamé lennék, Rózsáim volnának a borostyán helyett.
Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem Veletek, barátom, nem-zavart magányban, Míg nem emlékezném már saját magam sem Arra, hogy divatban voltam hajdanában.
Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén Egyszer itt találna s tán reám ismervén Mint régi barátját üdvözölne, de én Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?
Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki, Nevetek, magamat kinevetem érte; Az isten a magányt nem nekem teremti, Odavaló vagyok én a csatatérre.
Dobják le testemmel együtt majd nevemet A sírba, de addig ne bántsa senki sem, Véglehelletemig nem hagyom a helyet, Ott esem el bármily sárosan, véresen!
Cookies on Poetry Cove