ÁLMAIM

Irtóztatók koronként álmaim. Az éjjel is szörnyűket álmodám. Alighogy eltűnt egyik álomképem, Másik mereszte vad szemet reám.

Láttam biborban a bűn hőseit, Tiprott erény volt lábok zsámolya. Fehérpirosra volt e zsámoly festve: Szeméből könny, szivéből vér folya.

Láttam kiszáradt sárga arcokat, Sárgák valának, mint az éji hold, Igen bizony, mert minden arc az éhség Éjének egy-egy holdvilága volt.

Láttam mellettök fényes arcokat, Miken a jóllét napja ragyoga; Bokáikon arany sarkantyu... sárga, Mint amaz éhezők arcúlata.

Láttam halotti ágyon férfiút, Szívének táján mély seb tátogott. Saját magzatja ölte meg. De nője Siratja tán a bús áldozatot?

Mit? nője? nője nem siratja őt! Mig egy szobában a férj álmodik Halotti ágyon: más szobában a nő Uj szeretőjével bujálkodik.

S midőn sírban volt már a férfiú, Eljöttek éjjel az atyafiak, Feltörték sírja ajtaját, s halotti Ruhája kincsén megosztoztanak.

Láttam veszendő, dúlt országokat, Hol kész halál volt a polgárerény, Hol éj közelge... már pirult az alkony Hóhérok honfivéres fegyverén.

Láttam ledöntött, rab országokat, Hol nem hallatszott a rabok jaja, Mert jajgatásukat fölülhaladta A zsarnokhatalom gúnykacaja.

Im, ilyek éji látományaim. De nem csodálkozom, hogy ilyenek; Mert amiket szemlélek álmaimban, Történnek egyre és történtenek.

Meddig tart még ez iszonyú világ? Miért nem jősz, te rontó égitest, Te üstökös, mely arra rendeltettél, Hogy tengelyéből a földet kivesd!