Mélységes völgyben, olyan mélyben, Hogy, amik állnak közelében, A mozdulatlan gránitbércek, Ezen vasnál vasabb falak,
Még ők is, amint ott lenéznek, Szédülni látszanak... E mély völgynek legmélyebb fenekén, Hová a napvilág fél-feketén
Jut el csak a sok bujkálás miatt, S hol a hold, ez a szép fonóleány Olyan kisérteties szálakat Ereszt éjenként ezüst guzsalyán,
Mikéntha fonna szemfedőt magának... A völgyben ott, egy nagy szomorfűzfának Tövén, nyílt egy kicsiny virág. Homály és lombok takarák.
Nem volt körűle semmi, semmi fény, Csak egy fagyott nagy harmat reszketett - Egy örökkévaló könny - levelén, Mint a gyémánt a vérző seb felett.
Mert a virág piros volt... nem csoda, Egy összetépett szívből támada. Kevés vándor fordult meg itt e tájon, Kevés szem akadott meg e virágon,
De aki látta őt, Hamarjában nem mehetett el, Ott állt csodálkozó szemekkel E bű-növény előtt,
És nézte, nézte, s érzett kínokat. Miktől a lélek szerteszét szakad, De míg igy ölte őt az, amit láta, Szivott bódítón-édes illatot...
Barátom, ez a fájdalom virága, Ez a virág lantod zenéje volt. - Miért tiprád el ezt a szép virágot? Mért hallgatott el így kezedben a lant?
Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad, S mintegy zokogva húrja kettépattant? Nem kiáltott rád a lelk’ismeret, Midőn rátetted gyilkos kezedet?
Mert gyikos vagy, megölted Nem testedet, De ennél sokkal többet, Jobb részedet;
A lant a lelke a költőnek, S te, hah te lelkedet öléd meg!... Egy költő-lelket semmisítni meg! Nem ismeréd tán küldetésedet?
Szent és nagy ez valóban, Amely föld pusztulóban, Haldoklófélben van, amelynek már Nem használ sem eső, sem napsugár:
Az a költő könnyhullatásitul S mosolygásától ujra fölvirul. Mivel felelsz majd, hogyha egykoron Az, aki küldött, számadásra von?
Ha mondja majd: „Nézz arra lefelé, Amerre tetted útadat, Jól látszik, hosszu sivatag... A rád bizott földet nem míveléd!”
Föl, föl, barátom, drága minden perc, A föld futócsillagjai vagyunk, Csak addig élünk, míg leszaladunk; Maholnap a bíró előtt lehetsz.
Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod, Leheld beléje búbánatodat, Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot Sohajtja, akkor a legboldogabb.
Dalold el mind, mivel szived teli, S minden hang, amely ajkadon kijő, Lelked darabja légyen... oly dicső Kín és gyönyör között elvérzeni!
Cookies on Poetry Cove