Varróleány a szeretőm,
Azaz, hogy én őt szeretem,
Oly fennhangon kiáltja ezt
Vadúl ugrándozó szivem,
Hogy semmi kétség benne. -
Bolondos egy história talán;
De már egyéb nincs hátra;
Szeress te is, te szép varróleány!
Szép vagy, de szép orcáidat
Az ember addig nézi csak,
Amíg nem látja sugarát
Lelked dicső villáminak.
Minden szavad egy villám,
Mely szem fényét ölő szikrákat hány;
Nem ismerem még párod
Az elmésségben, szép varróleány!
S azonkivűl hogy tündökölsz
Az elmésség sugáriban:
Ki oly könnyen megbukhatál.
Erényednek közhíre van.
Elmés vagy, mint az ördög,
S jó, mint az angyal... hogyne hajtanám
Meg térdeim előtted,
Te szép, elmés, te jó varróleány!
Meghajtom íme térdemet,
Emelj föl engem szívedig;
Ennél följebb nem vágyok én,
Hisz ott a menny, a hetedik.
Itt várok térdepelve,
Ruházd a „szerető” cimet reám,
Vagy varrd meg szemfedőmet,
Ha nem szeretsz, te szép varróleány!