Ült a lyányka boldogan tünődve Sziklaparton a tenger fölött, És akit várt, akiről tünődék, Kedvesének koszorút kötött.
Átellenben kelt az esti csillag, De a tenger nem gondolt vele; A9 leányra nézett kék szemével, S így sohajta hullámkebele:
„Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek! Jőj le, ha van benned irgalom, Jőj s fürödjél bennem... üdvezűlök, Hogyha kebled megcsókolhatom.
Jőj le hozzám, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Földiszítlek, mint menyasszonyát még Nem diszíté egy királyfi sem.
Fürteidre fölhozom dúsgazdag Mélységemnek minden gyöngyeit; S elveszíti ragyogásaiktól Szeme fényét, aki rád tekint.
Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki! Messze viszlek innen téged el Napkeletre egy szigetbe, amely Telve a föld gyönyöreivel.
Ottan minden patak egy szivárvány, S híg gyémánt a tiszta levegő, S a mezőnek minden órán új s a Régieknél szebb virága nő.
Ottan szebb az éj, mint itten a nap, S szebb a tél, mint itt a kikelet, S madarak a hópelyhek... mig esnek, Zengedeznek tündéréneket.
Jőj keblemre, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Napkeletre szigetembe viszlek, Ott élünk örök-szerelmesen.
Itt a sajka, ülj beléje, lyányka, Ringatom majd oly szelídeden, Hogy elalszol; és mire fölébredsz. Ott leendesz a szép szigeten.”
Esdekelve így beszélt a tenger; A leány nem érté meg szavát, Nem fejté meg a rengő haboknak Suttogó, egyhangú moraját.
És akközben kész lett koszorúja, S akit várt, az ifju megjöve, És látá az érkezőt a tenger, S hah miként fölháborult szive!
Hátha még a többit látta volna... Eltünének sűrü fák mögé, S őket a sötétzöld lombozat s az Éj sötét kárpitja elfödé.
Másnap reggel vitorlás hajón a Boldog ifju a tengerre szállt; És a tenger jókedvvel, nyugodtan Vitte őt a messzeségen át.
„Menj, menj, ifju”, gondolá magában, „Sok szerencsét vándorlásodon; De halálod lesz az óra, mely e Lyányhoz téged ismét visszavon.
Kedvezek most, sebesen röpítlek, Mert a lyánytól messze távozol; De ha vissza, a leány felé jősz, Minden vészemmel találkozol.”
A leányka ott állt nemsokára, Ahol tennap koszorút kötött; Koszorúja összetépve fekvék Széteresztett fürtei között.
Ottan állt, a tenger s ég közötti Végtelenben járt tekintete, Mint elfáradott galamb, amelyet A sas helyről-helyre kergete.
„Itt volt. Elment, elment mindörökre, Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott. Itt hagyott, oh, engemet... kettőnket: Engemet és a gyalázatot!”
Igy panaszlá a leány keservét, És a tenger meghallotta azt, És egyszerre nagy birodalmában Minden alvó habot fölriaszt;
És után küldé a hajónak, Mely a csábitó ifjút vivé, S a hullámok a hajót s az ifjut Egy csapással zúzták semmivé.
S szólt a tenger: „Te szegény teremtés, Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz? Megcsalt téged az, akit szerettél, Én szeretlek s engem nem szeretsz!
És mit ér az élet már tenéked? Karjaimba vesd le magadat, Hadd legyek koporsód... eltemetlek, Tégedet és gyalázatodat.”
Amit egykor nem értett a lyányka, Most megérté a tenger szavát; Leugrott a szikláról, s a tenger Eltemette őt s gyalázatát.
Cookies on Poetry Cove