A SZERELEM ORSZÁGA

Álmodtam a minap... Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva? Csak azt tudom, hogy álmodám. Ah, milyen szép álom vala!

Most amidőn leírom, Kezem még most is reszket... a gyönyörtől! Ballagva mentem hosszu úton, Azaz, hogy nem ballagva,

Sőt inkább sebesen, Mert puszta volt a táj, amerre jártam, Olyan puszta, olyan prózai, E tájnál csak lakói voltak

Még prózaibbak... Oly szenvedélytelen, nyugodt pofák! Siettem el, siettem el, Hogy mentül hamarabb

Mögöttem hagyjam e Boszantó tájt s boszantóbb arcokat. Elvégre értem egy magas kerítést, Amelynek gyémánt kapujára

Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel: „A szerelem országa.” Vágy-szomjasan Kaptam meg a kilincset

És bényiték, S mit láttam! égi látomány! Előttem állt a legdicsőbb vidék, Minőt a festők és a költők

Müvészi mámorukban Teremteni csak képesek, Amilyen tán csak a paradicsom volt. Virító széles hosszu völgy

Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal, Amekkorák másutt a tölgyek. Középütt sétált egy folyó, És vissza-visszafordult

A helyre, melyet egyszer elhagyott már, Mikéntha fájna nékie Végképen elszakadni tőle. A láthatár szegélye

Regényes kősziklák valának, Melyek fején Arany felhők lebegtek Fürtök gyanánt.

Elálmélkodva néztem e vidéket, Feledve még az ajtót is betenni, Midőn beléptem. Sokáig álltam a küszöbnél,

Mig végre szinte öntudatlanúl Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa. Először is virágos réteken Mentem keresztül. Ifju emberek

Jártak körűlem, mindegyik Lehajtott fővel, mintha tűt keresne. Kiváncsi lettem és megkérdezém, Hogy mit keresnek olyan gondosan?

S felelt egy, hogy mérges füvet. Mérges füvet? s mivégre? „Hogy kifacsarjam s megigyam levét.” Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam,

S fáradva értem Az első rózsafához, S alája ültem, hogy ott megpihenjek, De amidőn letelepedtem,

Oh borzalom! fejem fölött Egy ifju lógott fölakasztva. Elrohanék a másik fához S a harmadikhoz és a negyedikhez

És így tovább, mindig tovább, De nem pihenheték sehol, Mert mindenik fán Függött egy ember.

Túl a folyón, túl a folyón! Gondoltam, ott a boldog szerelem. S szaladtam a folyó felé. Csónakba űltem, s gyorsan evezék,

De húnyt szemekkel, Mert a habokban egy-egy holt tetem Ütötte föl magát, S a partról, mint a megriasztott békák,

Ugráltanak be ifjak és leányok. Átértem a vizen, S hah, itt is mindenütt A régi látomány!

Méregpohár, akasztott emberek, Mindenhol ez, mindig csak ez, S hátúl a sziklák ormiról Veték le mások magokat,

S alant a völgynek éles kövein Kifeccsent szívökből a vér S fejökből a velő. Kétségbeesve nyargalék

Mindenfelé, mindenfelé, De mindenütt a régi látomány: Dúlt arcok és öngyilkolás!... Csupán csak a táj és az ég mosolygott.