Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő. Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája.
Cookies on Poetry Cove