Ne haragudjatok rám,
Leánykák, lelkeim!
Hogy oly sokszor beszélnek
A borról verseim.
Ti nem gondolhatjátok,
Mily bús az életem,
Hogy gyakran a keservek
Keservét szenvedem.
Mig olvassátok tőlem
A tréfás dalokat,
Nem sejtitek, hogy néha
Szivem majd megszakad.
S lássátok, szépeim! ha
A bú nekem rohan,
Mint felbőszült oroszlán,
Emésztőszilajan;
Ha a világ előttem
Éjjé sötétedik,
S a sötétséges éjben
Vihar kerekedik,
És a vihar szivemben
Dúl irgalmatlanúl:
Csak a bor, amitől ez
Ismét lecsillapúl.
Lecsillapúl lassanként,
Elzúg a fergeteg,
S én újolag vidám, kék
Eget szemlélhetek;
S a fölvidámult égen
A régi fényben jár
A jókedv holdja, a szép
Örömcsillagsugár.
Ily jótevő orvosság
A szőlőnedv nekem;
Nem egyszer menté meg már
Megúnt, bús életem.
Mert gyakran voltam úgy, hogy
Csak még egy pillanat...
S most pókháló födözné
Versíró tollamat,
Míg én magam fekünném
A sírban hidegen,
S a föld hideg porával
Vegyűlne tetemem - -
Ne haragudjatok hát,
Leánykák, lelkeim!
Hogy oly sokszor beszélnek
A borról verseim.