Mint vadállat, mely halálát sejti,
A vén koldús puszták közepébe
Bujdosott, és élte maradékát
Ott a puszták közepén tevé le.
Holttestéhez a szegénylegények
Elvetődtek, néki gödröt ástak,
Felköték botjára tarisznyáját,
S így tüzék le a botot fejfának.
Ott a fa s bokor nélkűli rónán
Áll a kis domb egyszerű jelével,
S te természet, elhagyottak gyáma,
Vadvirágok- s fűvekkel födéd el.
Ilyen a sors! egykor, életében
Szennyes rongyok lengedeztek rajta.
S íme sírját napkeletnek minden
Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.
De az mindegy; őrá nézve a fő,
Hogy elérte végre nyugodalmát...
Ki gondolná? mily zajos, mi vészes
Volt a pálya, melyen ő futott át.
Oh ez a kéz, amely vénségében
Ezt a száraz görcsös ágat fogta,
Ifjusága teljes erejében
Harcok fényes kardját villogtatta.
Ott forgott ő a csaták tüzében,
Ott adá véréből áldozatját
Az uraknak birtoka- s jogáért,
Kik őt később éhenhalni hagyták.
Csakhogy elhalt! most feledve minden,
Nyomorúság és a harci lárma.
Csendes néma a világ körűle,
Zavaratlan földalatti álma.
Néha száll csak egy-egy kis madárka
Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott...
Mit dalolhat a madárka fejfán,
Olyan fejfán, amely koldúsbot volt?