Hova szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kiskunságot!
Bejártam a rónát, Melyet átölel a Tisza-Duna karja, S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét, Az anya, úgy tartja.
Itt vagyok megint a Nagyvárosi élet örökös zajában, Oh de képzeletem most is odalenn az Alföld rónáján van;
Testi szemeimet Behunyom, és lelkem szemeivel nézek, S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az Alföldi vidékek.
Forró nyárközép van, Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára Mint a lángeső, oly égető özönnel Ömlik a pusztára...
Puszta van körűlem, Széles hosszu puszta, el is látok messze, Egész odáig, hol a lehajló ég a Földdel olvad össze.
Gazdag legelőkön Visz az út keresztül; ott hever a gőböly, Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most A kövér mezőből.
Cserény oldalánál Szundikál a gulyás leterített subán, Kutyái is lomhák, nem is pillantanak Az útazó után.
Itten a lapályon Egy ér nyúlik végig, meg se’ mozdul habja, Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár Szárnyával megcsapja;
Szép fövény az alja, Egészen lelátni sárga fenekére, A lusta piócák s a futó bogarak Tarka seregére.
Szélén a sötétzöld Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja, Közbe hosszu orrát üti víz alá a Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel, és aztán Fölemeli fejét s körülnéz kényesen, A vízparton pedig töméntelen bíbic Jajgat keservesen.
Amott egy nagy ágas Áll szomorún, egykor kútágas lehetett, Mellette a gödör, hanem már beomlott, Be is gyepesedett;
Elmerengve nézi Ez a kútágas a távol délibábot, Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét Már eleget látott.
Ott van a délibáb A láthatár szélén... nem kapott egyebet, Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt Tartja a föld felett.
Emerre meg gyérül A legelő, végre a nyoma is elvész, Sárga homokdombok emelkednek, miket Épít s dönt a szélvész.
Nagy sokára egy-egy Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok, Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva Komondor csavarog,
Tenger szántóföldek Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza, Lefelé hajlanak, kalászaikat a Nehéz mag lehúzza.
A zöld búza között Piros pipacsok és kék virágok nyilnak, Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa, Mint egy vérző csillag.
Közeleg az este, Megaranyasodnak a fehér fellegek, Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk, Mint egy tündérrege.
Végre ott a város, Közepén a templom, nagy komoly tornyával, Szanaszét a város végén a szélmalmok Széles vitorlákkal.
Ugy szeretek állni A szélmalmok előtt! elnézem ezeket, Amint vitorlájok hányja, egyre hányja A cigánykereket.
Cookies on Poetry Cove