Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorúbb lénnyé tettél engem? Inkább volnék a föld utósó szolgája, Mint az égen az éj ragyogó királya,
Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában, Mint itt járok ezüstsarkantyús csizmában, Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt fönn a csillagvirágok illatát.
Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat? Minden kutya, minden poéta megugat! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog,
Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok, Rokonérzelemből hogy velök busúlok. Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul, Hanem a méregtől, amely torkomon dul,
Hogy ekkép komáznak énvelem e fickók, Mintha együtt vernénk a csürhére disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Egy kipattant szikra isten homlokából,
Egy valódi költő, s dala hallatára Keblemet megtölti a gyönyörnek árja; Csakhogy, csakhogy amig jön egy ilyen dalnok, Addig hány keserves nyávogást nem hallok!
Efféle mákvirág minden bokorban nő, Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő. Minden este félve kezdem útazásom: Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson?
Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik, Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit, Mintha el akarná messze hajítani, Talán mert markába nincs mit szorítani,
S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott cigány, Az erek is csakugy dagadnak a nyakán. S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez, S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez.
Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka Épen most buvik be a kemencelyukba, Sűlt kolompért szed ki, pofázza befelé, Megégette száját, mert hirtelen nyelé.
Jaj be gyönyörűen rántja félre arcát! Ez a bájos orca épen méltó hozzád. - Megmondtam, aminek nem-tudása gyötrött, Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!
Cookies on Poetry Cove