Lement a nap. De csillagok Nem jöttenek. Sötét az ég. Közel s távolban semmi fény nincs, Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
Szép csillag a honszeretet, Gyönyörüségesen ragyog. Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van ilyen csillagod.
Mécsemnek lángja mint lobog! Mitől lobog? mi lengeti? Éjfélt ütött. Ti lengtek itten Mécsem körül, ti népem ősei!
Mintha nap volna mindenik, Oly tündöklők e szellemek, Tündöklők, mert hisz a dicsőség Sugármezébe öltözködtenek.
Ne nézz ősidre, oh magyar, Ki most sötétségben vagy itt, Ne nézz ősidre, e napokra... Szemeid gyöngék... a napfény megvakít.
Hazám dicső nagy ősei, Ti földetrázó viharok! Ti egykoron a porba omlott Európa homlokán tomboltatok.
Oh nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka; Magyar tenger vizében húnyt el Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.
Csakhogy rég volt, midőn magyar Fejekre termett a babér; A képzelet sebes szárnyú sas, Elfárad mégis, mire odaér.
Oly rég elhervadt a babér A magyaroknak homlokán, Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy Nagyságod híre csak mese talán.
Már rég nem sírtam, s íme most Pillámon egy könny rengedez. Magyar nép, vajjon hajnalodnak Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?
Magyar dicsőség, mi valál? Hullócsillag? mely tündökölt, Aztán lehullott a magasból És mindörökre elnyelé a föld.
Vagy üstökös vagy, oh magyar Dicsőség! mely jött s távozék, Hogy századok multával ujra Lássák fényét a népek s rettegjék?
Cookies on Poetry Cove