A GÓLYA

Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt Leginkább kedveli, Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka Tolla kedvelteti.

Kit én választottam, a dal-mesterséghez Nem ért az a madár. S egyszerű, mint magam... félig feketében, Félig fejérben jár.

Nekem valamennyi között legkedvesebb Madaram a gólya, Édes szülőföldem, a drága szép alföld Hűséges lakója.

Tán ezért szeretem annyira, mert vele Együtt növekedtem; Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor Kerepölt fölöttem.

Vele töltöttem a gyermekesztendőket. Komoly fiú valék. Míg társim a hazatérő tehéncsordát Estenként kergeték:

Én udvarunkon a nádkúp oldalánál Húztam meg magamat, S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló Kis gólyafiakat.

És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran Fordult meg fejembe’: Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár, Szárnyakkal teremtve?

Csak a messzeséget járhatni meg lábbal S nem a magasságot; Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én A magasba vágyok.

Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem Sorsáért a napot, A föld fejére ő tesz világosságból Szőtt arany kalapot.

De fájt, hogy estenként megszúrják... mert hiszen Foly keblébül a vér; Gondolám: hát így van? hát aki világít, Ilyen jutalmat nyér? - -

Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek, Mint anya jön elé, Aki fiainak számára kosarát Gyümölccsel terhelé.

Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék, Ha gyümölcsöt hozott: Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram, A gólyát elcsalod.

Szomorodott szívvel láttam gyülekezni, Midőn távozának; Miként most eltűnő ifjuságom után, Ugy néztem utánok,

S milyen bús látvány volt a házak tetején A sok üres fészek, Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője, Hogy jövőmbe nézek.

Mikor tél multával fehér hó-subáját A föld levetette, S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát Ölté föl helyette:

Akkor az én lelkem is felöltözék új, Ünnepi ruhába, S gólya-várni néha elballagtam egész A szomszéd határba. -

Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy Ifju lett a gyermek: Talpam alatt égett a föld, nekiesem, És paripán termek,

S megeresztett kantárszárral vágtaték ki A puszták terére... Még a szél is ugyan nekigyürközött, hogy Lovamat elérje.

Szeretem a pusztát! ott érzem magamat Igazán szabadnak, Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik, Nem korlátoztatnak,

Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek, A csörgő patakot hányva-vetve, mintha Láncot csörgetnének.

És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép! Vannak szépségei, De azokat, mint a szemérmes lyány arcát, Sürű fátyol fedi;

Jó ismerősei, barátai előtt Leteszi fátyolát, S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert Tündérkisasszonyt lát.

Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam Tüzes paripámon, S midőn már ott jártam, ahol fizetésért Sincs emberi lábnyom:

Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem. Egy futó pillanat A tóra mellettem, s benne kit látok meg? Gólya barátomat.

Oda is elkísért. Együtt ábrándoztunk A puszta legmélyén, Ő a víz fenekét, én a délibábot Hosszasan szemlélvén.

Igy töltöttem vele gyermekségemet és Ifjuságom javát, Azért kedvelem, bár se’ tolla nem ragyog, Se’ szép hangot nem ád.

Mostan is kedvelem és úgy tekintem én A gólyamadarat, Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott Szebb korból fönnmaradt.

Megérkezésedet még mostan is minden Esztendőben várom, S kivánok szerencsés útat, ha távozol, Legrégibb barátom!