Szomoru verseket irtál barátodnak, Mellyekbe rajzolod terheit sorsodnak, Hogy Mársnak áldozván éltét pallosodnak, Csak egy sugarát sem látod vig napodnak!
Hiszem ez a rende ember életének, Minden nap új sebét érezi szivének, S csak akkor talállya végét gyötrelmének, Midőn sirt készitnek hideg tetemének!
Tudod, hogy még az is, ki koronájával Országoknak törvényt szabhat pálcájával, Gyakran bizonyittya titkos fájdalmával, Hogy ő is halandó s nyöghet pompájával!
Dárius eleget örült trónussában, Midőn egy fél világ imádta várában; De csak láttad volna Arbella sáncába, Hogy dobogott szive, s hogy sirt fájdalmába?
Tündér Cleopátra Antalnak ölében Eliz kiességit látta még éltében; De kérdezd, mit érzett elfajult szivében, Midőn áspis lőtte fullángjit mejjében?
Hannibál, mint zápor, Róma mezejére Hozta vitézeit, Tyberis széllyére; Megáll, - s támaszkodván győző tegzéjére, Rettegni tanittá Rómát nagy nevére.
De midőn igy hevert dicsőség karjain, Puhulni kezd szive Venus ajakain; Azomba Scipio Cárthágo sáncain Hordozza fegyverét, s tapod bús hamvain.
Mi pihegett ekkor Hánnibál szivébe? Tudgyuk, hogy szaladván Prusias ölében Sirva nézett vissza elmult idejében, Midőn borostyának fénylettek fejében.
Ládd, melly végzés nyomja halandóságunkat, Ezer jajj követi kis boldogságunkat. Azért ne keseregj, s hiv barátságunkat Éljük vigan, bizván az égre sorsunkat!
Cookies on Poetry Cove