Már a tél költözik reszkető fagyával, Nem fárosztja elhalt feldünket sullyával; S a gyönyörü hajnal piros ajakával Vidámabb időket igér Titánnyával.
A természet mintha hosszas nyögéseit, Kifjujná magából felakadt könyveit, Meleg párájával tölti fellegeit, Mellyek ráhullatják költsön vett cseppeit.
Bérces hegyeinkről harsogó zajjával Dől az olvadó hó zavaros habjával, Melly az élő fákot pusztittó árjával Kidönti tövéből, s elviszi magával.
Látnád itt uszkálni madarkák fészkeit, Gerlicék s rigóknak menedékhellyeit; Kik szemlélvén Thetis kegyetlenségeit, Egy asszu ágocskán átkozzák vizeit.
Szőllős kerteinknek gazdag határában Már gyöngyök fénylenek tőkék bimbójában. Ezek a jövendő nyár hanyatlásában, Bővséget igérnek mives sajtójában.
Tiszta patakoknak pázsitos széllyében Az apró viola felélled tövében, Örül, hogy majd kies tavasz közepében Bokrétává válhat Kloris szép kezében.
Az erdők készülnek zöld öltözetekkel Szemeknek tetszeni vidámult szinekkel Mellyeknek leveli játszván Zefirekkel Sohajtást képzelnek lassu zergésekkel.
Millyen gyönyörüség fáknak árnyékában Akkor mulatozni Napéák karjában, S az ifju természet kegyes illattyában Virágokat fonni Fillisnek hajában!
Nem küszködik itten a sziv fájdalmával, Sem a szerencsének mostohaságával, Csak néha véletlen fohászkodásával, Elmult bus óráit számlálja magával.
Ez az időszakasz inti sziveinket, Melly boldogság birta arany ideinket, Hol még nem szaggatták ekék mezeinket, S nem fogták járomba szabad ökreinket.
Naponként a gazdag természet kezéből Vettük élelmünket kegyes kebeléből, Nem adózott polgár nyomorult csüréből, S nem nőttek kalászok bus verejtékéből.
A szüntelen tavasz mosolygott egünkön, A tiszta boldogság lebegett szivünkön; Nem aratott boglyák állottak szérünkön, S ingyen készült étkek főttek tüzhelyünkön.
Megszünt a nagy tavasz, megszünt boldogságunk; Ezer terhek alatt nyög halandóságunk; Mivelő kézt kiván széles pusztaságunk, Sohajtással épül szegény uraságunk.
Nem foly már most a méz fáknak leveléből, Vagy tej a Dunának sziklás kutfejéből, Sem lángok magoktól tüzkő rejtekéből, Munkával verünk ki szikrákat eréből.
Cookies on Poetry Cove