Már elég; felbontom eskütt szándékomat, Szives öleléssel fogom barátomat; - Felnyitom számodra titkos tárházomat, S ujra felszentelem drága vagyonomat!
Vedd ismét szivemet régi állásában, Ne véld, hogy változott magánosságában; Szinte olly hivség van most is mozgásában, Mint barátságunknak legjobbik korában.
Tedd bár félre mágnest egy kis szugolyában Ne mutassál néki vasat rabságában, - Hozz ércet egy század után határában, Nem látsz kisebbülést vonszó hatalmában.
Igy van, hidd el, sorsa az hiv barátságnak. Ne féld itt csorbáját az állandóságnak; Ha enged is néha némely gyarlóságnak, Ismét tengerére tér a buzgóságnak.
A nap sem szüntelen ragyok kerekében, Merül gyakran felleg Cynthia képében, Láttam már havat is tavasz közepében, Isten az, ki nem fogy minémüségében!
Ha egy játék-néző hellyre vitettetel, Hol szegény Julia sorsán könyvezhetel, Mihelyt szállásodra visszakésértetel, Elmultak könyveid!... s mint tréfán nevetel.
Ebből vegyünk példát mi is életünkről! Alig igérhetünk többet ereminkről; - Melly nap ma elüzte az hajnalt egünkről, Talám holnap sirba szóllittand nevünkről!
Minden fertál óra féljünk ütésétől, Mindegyik tovább visz éltünk elejétől, Mindegyik kiált ránk a sirnak széllyétől, Hogy majd bucsut veszünk a napnak fénnyétől.
Még bölcsőnkbe vettük az halál igáját, Vállunkra függeszté kietlen kaszáját, S már előre küldte szomoru postáját, Midőn sirva néztük a dajka póláját!
Igy, mint életünknek nincsen öröksége, S hol nem véljük, szánkba szakad édessége: Indulatinknak sincs tökélletessége, - Bárkit biztasson is képzelt bölcsessége.
Ezek is mulandók, s gyakran megszéditnek, Gyakran az okosság határán tul vetnek, S hogyha egyszer álnok tőrökbe vehetnek, Szivünkre számtalan fájdalmat eresztnek.
Vagyon olly állapot ember életében, Hogy még azt sem tudgya, mit kivány szivében; Titkos sohajtások verődnek mejjében, S unalmát jelenti akármelly mivében.
Mint mikor a gyermek felébred álmából, Egy-két pityergő szót ereszt ki szájából, S mig meg sem érthettyük, mit kivány, szavából, Esmét elaluszik, s tréfát tesz magából!
Esmérjük meg mi is hát gyengeségünket, S ha megbántottuk is talám hivségünket, Te nékem, én néked, bocsássuk vétkünket, S csak te, fagyos halál, váloszd el szivünket!
Cookies on Poetry Cove