Szépen gondolkozol természet sorsáról,
Szépen Prometheus éltető lángjáról; -
Örülök, hogy nyögő szived homállyáról
Mosolygó fényt küldesz érzések honnyáról.
De tudom, rövid lesz szived nyájossága,
Megszomoritt ismét véred bágyodtsága,
S elsüllyesztvén elméd mélységes nagysága,
Felvesz karjaira Jung szomorúsága.
Elmégy akkor Hoang sárga fövénnyeit
Látni s Confutzius hibás törvénnyeit;
S onnét áltol uszván Styx setét vizeit,
Letörlöd Orfeus hivének könyveit.
Mindent összefutol tudomány szárnyain,
Csudálkozol Peru s Paraquár sáncain, -
Elmélkedsz Epiktét s Lock tudománnyain,
Kik ég felé tünnek eszek kormánnyain.
De mit nyersz végtére mélly gondolatiddal?
Csatába jön szived bús indulatiddal, -
S Gellért tetejére ülvén muzsáiddal,
Jajgatol Hunyadi s Buda játékiddal.
Hányszor, midőn Zefir pihegő szárnyával,
Röpdöz ablakodnál estvél homályával,
Búra fakad szived hegedüd hangjával!...
Mintha Mohácst látnád magyar nap nyugtával!
Sirva játszodozik a szél hangjaiddal,
Nyög a levegő ég sohajtásoiddal!
Ki is nedvességét bus fogásaiddal
Harmatra olvasztya, s könyvez nótáiddal!
Szomoru barátom! álld a végzéseket,
Kik már ugy rendelték nagy teremtéseket,
Hogy egy csak kacagjon, más lehelléseket
Borult szemmel tégyen, s irjon bús verseket!