Felemelsz a földi Istenség székéhez,
Szoktatod szememet rettentő fényéhez,
Látom, ó barátom, látom méltóságát,
Látom, hány fortélyok őrzik boldogságát,
A szegénység s rabság kinos igájával
Egy fényes oszlopon nyugszik pompájával,
Onnét fenyegeti halandó társait, -
Hogy szároz szemekkel szemlélték jármait.
Nehéz itt nem sirni! - vérezni kezd szivünk,
Mért lettünk emberek, azon is kesergünk.
Távozzunk az illyen alacson nagyságtól,
Mert elragadtatván a szent buzgóságtól,
Ugy emelkedünk fel homályos fényében,
Mint Brutus fogadott attya szerelmében.
Ne szerezzünk több but kinos életünkre,
Szerencsésebb napot virrasszunk szivünkre.
Mennyünk, tudakozzuk a nagy természettől,
Hol lakik szerencsénk? s hova estünk ettől?
Talám fenntaláljuk örökös rendében,
Miként lehet ember boldog életében?
Ó nem - hallom szavát a bus természetnek,
Hogy kik halandóság rendén születtetnek:
Nem mehetnek öröm szentelt rejtekében,
Melly a boldogságnak hever kebelében;
Rettenetes közfal különöz bennünket,
Csak az enyészésre hanyatló éltünket
Vigasztalhattya egy reménség szikrája,
Hogy majd megszabadit az halál puzdrája.
Ó hát jó meghalni! Fussunk az élettől,
Kérjünk szállást sirban nyugovó lelkektől.
Ott van birodalma megelégedésnek,
Nem mendereg ege ezer szenvedésnek!