“Reménség, reménség! be hamar megcsalál; Vasmaeskával festve be heába valál! Szomoru szivemet béborittá halál, S valamerre szemem vetem, mindenütt gyászt talál.”
Szép termet, rózsaszint mutató ábrázat, Bibor, bársony, selyem, s aranyos ruházat, Megrontott sok ifjat, nem kettőt, sem százat; Elpusztittott sok szép várat és sok nemes házat.
[Kis ajak, gyenge kéz hányat széditthetnek? Szökő pillantások miként hevitthetnek? Hogyha kifedve szép mellyek piheghetnek, Melly szivnek van olly bástyája, kit meg nem győzhetnek?]
Életem tavasszán én is rabjok lettem, Midőn szép Klórisom karjain nyöghettem; S ha csak egy csókját is kihizelkedhettem, Paradicsom öröméről majd elfelejtkeztem!
Mulattam hivemmel kertek árnyékában, Csendes magányosság édes homályába; S áldozatot tevén Venus templomában, Bemetszettük neveinket a hársfák héjjába.
Táncoló paloták, ti kedves heleim! Hány titkot láttak ott csintalan szemeim, Hány szivre repdeztek érzékenységeim, S hány ezer nyájos szorittást érzettek kezeim!
Elmultak mind ezek, elmult vidámságom; Szomoru gonddá vált régi nyájosságom; Jelenti képemen csüggedt pirosságom, Hogy már végére hanyatlik - ifju bolondságom!
Cookies on Poetry Cove