Új nap ragyog a Sors egén!
Óh szív! figyelj, fagyott szegény!
Bizalom hull fehér pelyhekben,
lágyan, szüzen, szent gerezdekben,
Óh mily nehéz volt élni a tavaszt:
virágot a Nyomor ha tán szakaszt.
S még súlyosabb a Boldogság nyara,
vad küzdelem vijjó munkadala.
Ezt újrakezdeni? inkább halált!
szív-szívvel harcra szerelemben állt.
Iszonyú álom, szörnyű ébredés,
mennydörgő örök életszenvedés.
Óh vad Szerelem! démoni nyomor!
mily megalázás! pokoli csokor!
mennyi vihar viharra, mennyi kába
cifra bánat, ordító csönd, hiába.
De a Szépségnek gyilkos bálványtáncát,
husom marcangoló vérverő láncát
egy pillanat és széttörte az isten:
s új nap ragyog: a Jóság áll fölöttem.
A Jóság, ártatlan barna szemekkel
kinyújtotta ujját varázsigékkel
és a fölzavart maró szenvedélyek
reárajultak, csöndben, mint a méhek.
Óh várjátok el a telet ti méhek
az új tavaszban szedni drága mézet!
jaj s legyetek bölcs és boldog világok,
a Jóság dús mezőin hű virágok.
A halmok, rónák, a komor tanyák
ködén a Jóság napfénye tüz át.
Átéli szív a halált? a telet?
Egy életben lehet két kikelet?