MISANTHROP

Meghaltam és eltemettem magamat. Élén ragyogtam az embereknek és minden szabad volt nekem. Fáklya volt kezemben és mindenki

látni akart annak a fényinél s toltak, toltak előre és előre és én magasra tartottam elől a sorban,

hogy világoljak nekik. S ők túlrohantak rajtam s már észre sem vettenek; s én fáklyámat begöngyölgetve,

szomorún vonultam ligetembe, bánatosan nézvén a rohanók után. S leültem az ároknak partján, ültem és sírtam.

S egyszerre csak visszaözönlött az ár, messze mögöttem véres feketén fekete véresen tajtékzott az ár; és korbácsosok jöttek, fejetlenek,

kutatták a zsilip felszakgatókat és üldözők és üldözöttek megemlékeztek az idők fáklyája felől, melynek fényinél láttak engemet

és rám rohantak üldözők és üldözöttek és megtapostak. Jött bősz csordája a huligánoknak

s nyelvét rám vetve rombolt fenemód, jött a kárvallottaknak végtelen hada s bosszúját tölté rajtam iszonyún, jött a váltó idők patkány serege

s legázolt tetemem lépcsőül vette, és a kárörvendők, károm vad örvendői. De én a fáklyát meg nem tagadom, ha köd van, ha vihar:

a fáklya szent. Bezártam érte magamat élő koporsóba. Nincs lény, ki sérteni ne tudna,

nincs élet, mely el ne vegyen tőlem valamit, órámat megállítottam, ne ketyegjen, macskám kikergettem, ne doromboljon, lámpámat kioltottam, ne világosítson én körültem:

egyedül vagyok kimondhatatlan, egyedül kell lennem közelíthetetlen, egyedül végtelen: a fáklya misanthropja: én

Egyedül, egyedül, egyedül: mig csak el nem jön az idő a viharok után, a tiszta, szent Napkelte,

a Fény... Akkor fáklyám fölemelendem a Napig! és beleolvadok mindenestől

a Fénybe! s ott tűnök el; ott tűnök el ragyogó boldogan a halhatatlan örök fényben.

Az emberiség boldog fénykorában!