Babilonnak vizeinél sírton sírván
Búban ültünk, kesergettünk Sion sírján.
Ránk lehajlott a szomorú fűzfa ága,
Hegedünket függesztettük sírva rája.
Énekszóra, víg danára nógattak ott:
Hej, a Sion énekiből daloljatok!
Hogy? idegen földön az Ur énekeit?
Hogy lehetne azokat elzengeni itt!
Óh, ha rólad Jeruzsálem felejtkezem,
Feledkezzék el rólam az én jobb kezem.
Ínyemhez a nyelvem üszke leragadjon.
Hogyha nem lesz Jeruzsálem már vigaszom.
Uram, Uram, emlékezz meg az Edomról,
Mit kiáltott Jeruzsálem romlásakor!
Bőszült szavuk felszállott a magas égig:
Duljátok csak, duljátok fel ma fenékig!
Babilonnak lánya, óh te elveszendő,
Babilonnak lánya, légy te hulla, meddő:
Áldott legyen, ki megfizet gaztettedért,
Mint te nékünk, ád tenéked érette bért,
Áldott legyen, ki megragad s vágja szived
Ki sziklához paskolja a kisdedidet.