A MAGYAR ASSZONY

Hajnalban kél föl az igaz magyar asszony, hajnalban, mert sár volt tegnap, oszt az ember káromkodik, ha a csizma lekaparva nincs. A magyar nő teste sovány, arca fáradott,

mozdulati lankadottak, tétovák. Ruházata hitvány, vékony, ócska rongy; a magyar nő soha nem költ magára, nem telik a magyar nőnek uj ruha,

sem uj kötény, sem egy uj fejrevaló, még a gyerekeknek se, nem magának. Pedig tél van és meztellábbal vagyunk, jó volna egy kis csizma, vagy kis kabát,

de a magyar nő kunyorálni nem tud a gazdagtól, tudja úgy sem ad, ha kér. Szól a gazdag: “nincs galambom, nem telik, háromszáz forint mostan egy kis cipő,

Janikámnak, Évikémnek úgy vettem, hát muszáj megkimélni a régivel, nézd az uram maga rongyba, fótba jár, de hiába rosszba keressük a jót!

Hanem ezt a bóbitácskát odadom, ha az első két szobát kisurolod”. S a magyar nő kisúrolja csöndesen, mert tűrő és engedelmes a magyar,

és nem vágja a gazdagnak szemibe; hogy tíz forint ára munkát nem teszen, hét krajcáros, haszontalan cifraságokért. Meg van törve a magyar nő, tudja jól,

gazdagoknak szivességet tenni jó, úgy segít a gazdag is a szegényen, egyszer talán... A magyar nő munkája sosem becses,

haszontalan élete mitsem jelent; nem törődik senki véle, nem fáj senkinek; egyik napról másra húzza rongy magát, gyereket szül bába nélkül jó sokat,

felneveli szájától vont falaton, hogy legyen a gazdagoknak olcsó mindenes; néki bennük sem öröme s haszna nincs, fáradsága, mérge elég s ahogy bírna: helybe áll,

soha többet fűszálat sem hoz haza. A magyar nő a teremtés legjobban kiuzsorázott, nyomorult férge. Már pici kortól kezdve másra dolgozik,

mindig másra, elesett öreg korig. Nevetésre soha oka s kedve nincs, hogyha nevetgél, üresen, hasa lóg; és csak egyszer facsarodott ajakán

egy édes dal, úgy a tavasz idején; és az is csak vesztére: a házasság tömlöcének zárát igézte reá. A magyar nő nem tudja, mér született,

hogy miért kell oly sokáig élnie; s akkor boldog, hogyha szépen megdöglött; akkor is csak mert nem hallja a szegény, hányan zúgnak és morognak; evvel is

csak kárt tett és bosszúságot nékiek. És hogy beszél magyarul a magyar asszony, óh hogy beszél, minden szava csillagos, illatos és drága gyöngy minden szava;

napkeletnek méze, íze benne van, öntudásnak titka, lángja benne ég, a faj örök géniusza itt ragyog. És milyen jó a magyar nő istenem,

csak ád; csak ád, tűrve, adva, engedőn, lelke csodás bőségszaru ki nem fogy. Ó ama szent olajkorsó, mely a fajt ezredéve óvja, tartja, élteti,

s aki az ős turáni vért átviszi Nyugat minden porrázúzó békején. Hódolattal említsétek szent nevét. Imádattal tekintsetek vissza rá:

Gazdagságnak fertőjébe sülyedett vértagadó elfajzott rossz magyarok.