A gyermek az ősi házba öreg szülői kedves köribe hol a diófa lombja bókol, hol a mogyorós mókusa libeg,
hol szűzvirágok koszoruja int: siet, jön, vágyik, az ősi lelkek édes otthonába. Óh régi századok!
évezredek! Atilla dörgő lovai! húnok sistergő nyilai! Csaba csillagtipró,
ragyogó, lobogó tündérhada! Itt villog a lengő sátrak s bozótos paripák tüze: a hegyek kövein, a bércek erdein,
s égnek a fényjelek a bánatos Ma ködein át... Ködök, ködök, titokzatos mélységüek
feküdtek a hegyek, völgyek, a kopár ősz kapuján, mikor a gyermek szeme mohón keresi
a távoli határokat. Ködök, ködök s az őszi nap mint ezüst tükörön
önfényét veri. De szavak, szavak, édes ízű szók csendülnek az ajkakon, vídáman, mint gyermekjátékszerek,
gömbölyün, mint aranykavicsok, guruló kacagással, mint tündérek szent susurlása. S a vándor, aki evez a bánat tengerén,
a vándor, aki száll a garaboncás köpenyén, szívén ütést, lelkén örömet, életén boldog fordulást érez:
búsító ködök mélyén édes fényt talál. Hogy a köd mélyén ember és ember egymás kezét, egymás szívét keresi,
mint eltévelyedett gyerekek az élet vad vásárjában és óh, csoda: egymást nem értők,
együtt mennek tovább, bokrok s bozótok, farkasok és kígyók szigorú telében...
egymást meglelik... Hegyek! ködökbe borult égi tavak, szigetek a dobogó föld
és a lobogó ég ölén: mily áhitattal csókolom rögötök. Óh, szűnjön meg a magába maradt
árva lelkek félelme s bánata, s csattanjon ki az Akaraterő, s ezernyi ezer életcsirát istápoljon fel a Tavasz napjaira!
Mert nem a sírás s nem a könnytörlés, hanem a termő élet az emberé. Ködök, ködök! nyeljétek el a
megalázó kolduskodás vigadozó könnyelműség rothadásos lidérceit. Bátorság, bátorság, bátorság jövel!
Jöjjön az Értés, jöjjön a Jóság, jöjjön a Szerelem: a Jövő uttörője. A szent uté,
amelyen vígan dübörög az élet szekere: előtte a Munka, fölötte az Áldás
s vídáman dalol a bakon a víg legény ismerős dalokat szegény... Legyen áldott
a köd s legyen boldog és ragyogó tavaszod: Erdély!...
Cookies on Poetry Cove